Az asztrológia egyik alkalmazási területe a jövőbeli események előrejelzése – azaz prognózisa -, ha nem is feltétlenül konkrétan, de legalább azok várható jellegében, minőségében és idejében. A prognózis első és alapvető eszköze maga a születési képlet, amelyben tükröződnie kell minden olyan eseménynek, amely a szülöttel életében megtörtént, illetve további életében egyáltalán megtörténhet. A születési képlet azonban ezekről az eseményekről még igen tág keretek között ad felvilágosítást, úgy időben, mint minőségben is. Az események pontosabb meghatározásának eszköztára azon az elgondoláson alapul, hogy az idő bár lineárisan halad, de ez a haladás kisebb-nagyobb ciklusok rendszerének megfelelően történik; ahogy a puszta naptári rendszerek is ennek megfelelően számlálják az éveket, hónapokat, napokat.
A ciklikusságon alapuló prognosztikai módszerek közül a legfontosabb és az első helyen említendő az úgynevezett primer direkció. Elméleti alapját a Föld elsődleges – primer – azaz a a saját tengelye körüli mozgása adja. Egy teljes, 360 fokos körforgását a Nap körül megtett teljes, 360 fokos útjának feleltetjük meg, azaz egy napot feleltetünk meg egy évnek. Technikailag ez úgy történik, hogy vesszük a születési képlet valamennyi objektumát és a Föld tengely körüli mozgásának megfelelően, az Egyenlítővel párhuzamosan mozgatjuk – dirigáljuk – ezeket és megfigyeljük – azaz kiszámoljuk – hogy az így dirigált elemek mikor kerülnek kapcsolatba a Radix képlet elemeivel. Az így kapcsolódó elemek jelentéstartamának összevetéséből következtetünk arra, hogy milyen jellegű események bekövetkezte várható, az érintkezés létrejöttéhez szükséges elmozgatás nagyságából pedig arra, hogy körülbelül mikor.
Az máris nyilvánvaló, hogy az időpont meghatározásában nem járhatunk el egyszerű módon. Ha a Föld 360 fokos körforgását magát vennénk alapul a prognózisban minden évre, akkor azt állítanánk, hogy a szülött minden évében, nagyjából az éven belül ugyanabban az időpontban, ugyanolyan jellegű események következnek majd be, hiszen a dirigált képlet elemei minen napra – azaz minden évre – a Radix képletnek ugyanazzal az elemeivel kerülnek kapcsolatba, nagyjából ugyanabban az időpontban. Ez nyilvánvalóan használhatatlan és komolytalan volna. Ezért a dirigált elemek megtett útjában egy évnek azt a különbséget feleltetjük meg, ami a Föld 360 fokos fordulta és egy valódi, teljes nap alatt megtett fordulata között fennáll.
Ezt a különbséget, hogy megérthessük, részletesebben is szemügyre kell vennünk. Az az időtartam, amit egy napnak nevezünk, annak az időnek felel meg, ami a Nap két delelése között eltelik (csillagászati értelemben a nap déltől délig tart), még akkor is, ha a polgári időszámításban, praktikussági okokból, a napot éjféltől éjfélig számítjuk. A Nap két delelése között azonban a Föld nem 360 fokot fordul el; eközben ugyanis a Nap körüli pályáján is elmozdul hozzávetőlegesen 1 foknyi ívet, és ezzel a kb. 1 fokkal még “utána kell fordulnia” a Napnak, hogy az ismét pontosan delelő helyzetbe kerüljön a földi megfigyelő számára.
“A Nap két delelése között a Föld nem 360 fokot fordul el…”
A Föld ellipszis alakú pályája miatt ez a különbség hol kevesebb, hol több 1 foknál, átlagos nagysága 0° 59´ 08.33˝ – általában ezt az ívnagyságot (az úgynevezett Naibod-kulcsot) feleltetjük meg egy évnek a primer direkcióban. (Léteznek olyan módszerek, amelyek nem az átlagos, hanem az egymást követő napokon létrejövő pontos különbséget feleltetik meg az egyes éveknek, vagy más, de szintén 1 fok körüli értéket alkalmaznak, az általánosan alkalmazott és bevált módszernek azonban a Naibod-kulcs használata tekinthető.)
Részletesebben meg kell néznünk – a félreértések és az ebből adódó helytelen alkalmazás elkerülése végett -, hogy mit érthetünk “a Radix képlet elemeinek Egyenlítővel párhuzamos mozgatása” alatt. Kezdjük az egyes planéták mozgatásával. Ha a már ismert Radix képletre tekintünk, azon a planétákat az ekliptikai pozíciójuk szerint feltüntetve látjuk. Mivel azonban az Egyenlítővel párhuzamosan mozgatjuk őket, nekünk az egyenlítői pozíciójukra van szükségünk. Hibás gyakorlat lenne azonban, hogy magát ez ekliptikai pozíciót számoljuk át az Egyenlítőre – hiszen a planéták, a Napot kivéve, csak kivételes esetben állnak magán az Ekliptikán! Tehát az egyes planéták valós egyenlítői pozícióját nem csak az ekliptikai hosszúságukat hanem a szélességüket is figyelembe véve kell – trigonometriai módszerekkel – kiszámolnunk; szerencsénkre ezt a legtöbb asztrológiai vagy csillagászati program már elvégzi helyettünk.
A planéták mozgatása, primer direkcióban, az Egyenlítővel párhuzamosan
Az MC és az Ascendens mozgatására ugyanez igaz, bár a helyzet itt egy kicsit még összetettebb. Mind az MC mind az Ascendens egy számított pont a radixban, amit a Meridián illetve a Horizont ekliptikai metszéspontjai adnak meg, ezért nem magukat ezeket az ekliptikai metszéspontokat mozgatjuk el, hanem magát a Meridiánt és a Horizontot, majd megállapítjuk, hogy hol metszik az Ekliptikát, és az így kapott metszéspontokat vesszük mint dirigált MC-t és Ascendenst.
Az Ascendens mozgatása, primer direkcióban, az Egyenlítővel párhuzamosan
Az MC mozgatása, primer direkcióban, az Egyenlítővel párhuzamosan
A közbeeső házcsúcsokra ugyanaz igaz, mint az MC-re és az Ascendensre; a pontosabb eljárás attól függ, hogy milyen házrendszert alkalmazunk a Radixban, ezek viszonylag nagy száma miatt erre itt nem térünk ki részletesebben.
A fent leírt eljárást úgy képzelhetjük magunk elé, mintha egy végtelen üveggömb közepében állva szemlélnénk a csillagos eget, s annak pillanatnyi képét – a planétákat, a Horizontot és a Meridiánt – erre az üveggömbre felvésve, a gömböt a Föld forgástengelye körül lassan forgatni kezdenénk.
Míg üveggömbünket forgatjuk, az egyes “felvésett” pontok a radix eredeti hátteréhez képest új és új pozíciókat vesznek fel. Most már csak az a kérdés, hogy az így dirigált elemekről mikor mondhatjuk, hogy “érintkezésbe lépnek” a Radix nem mozduló elemeivel?
Már a Horizont és a Meridián mozgatásakor is feltűnik, hogy egyik főkör sem ugyanakkor fogja elérni a Radix képlet egyes planétáit azok valódi, éggömbi helyzetükben, mint amikor az ekliptikai pozíciójukat az Ekliptikán. Bár joggal érezzük úgy, hogy azt az elérést kellene direkciós elérésnek tekintenünk, amikor a főkörök magukat a planétákat érik el, az általános gyakorlat az, hogy mégis az ekliptikai pozíciók elérését vesszük figyelembe. Ennek egyik oka, hogy magában a Radix képletben is az ekliptikai pozíciók egybeesését tekintjük a planéták közti együttállásnak, a másik pedig az, hogy ha az egyes planéták elérését nem az ekliptikai pozíciójuk elérésének vesszük, akkor fényszögeik elérését sem az Ekliptikán kellene tekintenünk. Hogy voltaképpen hol, erre Cardanustól Bianchinin át Morinig több asztrológus is megpróbált kielégítő választ adni, azonban az ekliptikai pozíciók használata többé-kevésbé kielégítő eredménnyel járt, a többi módszernek nemhogy a használata nem terjedt el, de a velük elérhető eredmények alaposabb vizsgálatára sem került sor.
Még összetettebbé válik a kérdés, ha az egyes planétákat mozgatjuk. Mikor mondhatjuk, hogy a dirigált planéta eléri a radix planéta együttállását vagy valamely fényszögét, ha egyszer maga a planéta nem az Ekliptikán mozog, de nem áll egyetlen olyan főkörön sem, mint a Horizont vagy a Meridián, amely a kérdés megválaszolásában segítségünkre lenne? A választ az úgynevezett “ptolemaiosi posztulátum” adja meg, amely szerint a mozgatott planétát “ascendenssé kell tenni” – ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy meg kell szerkeszteni hozzá azt a főkört, ami rajta áthalad, ugyanúgy, mint az Ascendens pontján a Horizont, és ennek a “szerkesztett horizontnak” az ekliptikai metszéspontját kell a promisszorok ekliptikai pozíciójával összevetnünk. Ennek a főkörnek a meghatározását az egyes planétákra általában ugyanazzal a módszerrel végzik, amivel az egyes közbeeső házsarkakat határozzák meg magában a Radixban.
“A dirigált planétához szerkesztett horizont ekliptikai metszéspontját kell összevetnünk a promisszor ekliptikai pozíciójával”
Mivel ezekből a módszerekből is több tucat létezik, ezekre sem térünk ki, csupán megjegyezzük, hogy a középkorban ez leginkább a regiomontanusi módszer szerint történt, az újkorban pedig a placidusi módszer a legelterjedtebb.
A cikk folytatása:
Primer direkció elvi alkalmazása
Pernyei Gábor
asztrológus és programozó